Tudom, ez „csak” nátha, meggyógyulnak, de mégis…

Csak álltam ott az ajtófélfánál, olyan indulatokkal, hogy legszívesebben kettétörtem volna. A tehetetlenség érzése fojtogatott. Szaggatottan vettem a levegőt, a pulzusom az egekben volt, nem tudtam semmi másra gondolni, csak hogy nem omolhatok össze.

Mindig az a legnehezebb, ami épp akkor történik. Az a szitu, amiből nem látsz kiutat, amiben körülvesznek ugyan, mégis olyan egyedül érzed magad. Összerándulnak az izmaid, képtelen vagy lazítani, pedig tudod, hogy pár percet kell arra szánnod, hogy levegőt vegyél.

Ilyenkor soha nem magadért aggódsz. Azt gondolom, hogy magunkért nem is esünk soha annyira kétségbe, mint azokért, akiket szeretünk.

Kell, hogy lassan, komótosan, mélyre szívjam a tiszta oxigént, vagy csak az októberi ősz hűvös illatát. Kell, hogy hátra lépjek egyet a problémától. Muszáj engedni a köteleken, amik most ott csomósodnak a torkomnál.

Csak én tudok neki segíteni. Ha imát mondok, hogy szánja meg őket a Mindenható, az én lábam lép az ágyukhoz. Az én kezem tartja őket most is, pedig már órákkal ezelőtt úgy éreztem, hogy leszakadnak. Az én hangom az, amit várnak, az én lélegzetemet viselik csak el a közvetlen közelükben. Az én szívem dobbanását akarják hallani. Vágyják, szomjazzák az ölelésemet. Szinte rákapcsolódnak a vérkeringésemre, és viszik, viszik az energiát.

Lüktetünk együtt az éjszakában. Tudjuk, hogy volt ez jobb is, szeretnénk, ha emlék lenne csak ez a perc. Markoljuk egymást, mintha egy közeli vízesés akarna minket elszakítani a másiktól. Várjuk a pirkadatot, de még éjfél sincs. Felfedezzük a lakás rejtett zugait.

Az eltorzult perspektíva, a félhomály megszédít. Hagyjuk, hogy vigyen minket a kábulat, mintha nem is itt lennénk, lassul a lélegzetünk. Valami megmagyarázhatatlan átbillent a pillanaton. Talán a fohász? Hisz nem is jól mondtam. Összekevertem a belém vésett sorokat.

Vajon letehetem őt? Elengedhetem másodpercekre is? Megpróbálom. Nem, még nem…. Na most!

Óvatosan, halkan. Nem látom rendesen az ágyát, sem őt. Fátyolos a tekintetem, remeg a kezem, a biztos mozdulatoknak nyoma sincs.

Letettem. Nyúlok a takarójáért. Figyelem őt. Toporgok még tétován fölötte, hallgatom, hogy lélegzik. Szenved a kis teste…

Tudom, ez „csak” nátha, meggyógyulnak, de mégis…

Megyek a kanapéra. Innen jól hallom mindkettőt. Halkan elfekszem. Minden idegszálam ott maradt az ajtófélfánál.

Három hete már az első tüsszentésnek, utolér a fáradtság. Nem veszem észre, beájulok az álomba.

......Felsírt a másik, most van éjfél….

(szerző: Miklós Tímea, fotó pixabay)

Kapcsolódó cikkek