Szürreális szeretet 3

Szürreális szeretet harmadik rész

Másnap, miután Lora elvitte George-ot és Jonathant óvodába, az első dolga az volt, hogy a kis Emilyvel a helyi galériába menjen. Az Art of Women nevű művészeti csoport azért jött létre, hogy a kortárs női alkotók bemutathassák magukat. Előszobája volt ez a londoni kiállítótermeknek. Most a londoni képviselői utaztak a festői Port Isaac nevű falucskába, így Lorának helyben volt alkalma bemutatni rögtönzött kiállítását. Tisztában volt vele, hogy ez egy igencsak kivételes alkalom.

Szívélyesen fogadták, festményeire néhány gyűjtő, és szakértő is felfigyelt már. Lora szerencséjére Emily épp a délelőtti szunyókálás közepén volt, így nem zavarta meg édesanyja nagy pillanatát.

-Szervusz Lora! Hogy vagy? Felkészültél?

-Igen, bár kissé feszült vagyok.

-Ez természetes! De mutass meg magadból, mindent. Amit csak tudsz! Meséld el, hogy mit ábrázoltál, mi az, amit a képeiden keresztül megfogalmazol.

Rendben. – nagy levegőt vett-

Lora bemutatta a képeit. Válogatott sorozattal készült. Absztrakt művei a laikus számára szinte megfejthetetlenek voltak. A képek címe árulkodott csupán a lelki tartalomról, ami minden képét mélyen átitatta.

A jellemzés után rövid szünet következett, majd az öltönyös, nyakkendős delegáció kecsegtető ajánlattal állt elő. 970 fontot kínáltak az összes képért együtt, és az egyikért külön 250 fontot.

Lora nem akart hinni a fülének. Izgalmát, meglepettségét, és örömét alig tudta leplezni. Arra gondolt, hogy Martin mit szól majd hozzá.

Megegyeztek, aláírták a szükséges papírokat. Lora boldogan ölelte magához az éppen ébredező Emilyt, és újságolta neki, hogy mi történt. Emily hangos gügyögéssel, és egy hat hónaposhoz méltó kakis pelenkával jelezte, hogy ő is megkönnyebbült.

-Martin szia, én vagyok. Képzeld megvették a képeimet. Nem bírom ki estig, ne haragudj, de el kellett mondanom telefonon. Olyan izgatott vagyok! El tudod ezt hinni?

-Persze Drágám. Én tudtam. Mennyit? Micsoda?! Azért az egy képért?

-Igen azért. –Lora néhány másodpercig hallgatott, majd folytatta- Apa nélkül nem készült volna el.

Este újra együtt volt a család. George, és Jonathan civakodtak a szőnyegen egy kis autón, Emily Martin nyakában lógott a hordozóban. Olyan idilli volt ez a kép, mint egy képeslapon. Vidámak voltak, Lora a szokásosnál sokkal felszabadultabb, még dudorászott is, miközben a salátát tépkedte.

-Úgy szeretem, amikor ilyen vagy-mondta Martin. Mész holnap apádhoz?

-Igen.

-Elmondod neki?

-El. De azt nem, hogy hogyan született ez a kép.

-Jól van, Te tudod. Igaz is! Végül milyen címet adtál neki?

-Fekete vihar.

-Találó. Jó kis terápia ez neked kedvesem. Örülök, hogy kiadod magadból a feszültséget, amit az öreg kelt benned időről időre. Hogy jellemezted a bizottságnak a képet?

-Csak az igazat mondtam. Hogy nagyon megbántott voltam akkor, amikor ezt festettem. Az egyik legdrágább ember okozta ezt a fájdalmat, és minden mondata egy-egy réteget jelent a vásznon. A kusza vonalak a zaklatottságomat tükrözik. A fehéres sárgás elmosódott folt pedig a reményt szimbolizálja. Azt, hogy egyszer csak a szeretet marad. Hogy apa majd képes lesz önmagát félretéve látni engem. A vágy, hogy az őt ért sérelmeket soha többé ne vetítse rám, és hogy érezze: én mindezek ellenére is szeretem őt. Én még látom magunkat, ahogy a fotelban, az ölében a meccset nézzük, érzem a puszikat a hasamon, amit kislányként kaptam tőle.

Tudod, Martin -folytatta- Nekem örökre példakép marad. Ő tényleg ismeri a világ működését. A politikai viszonyokkal éppúgy tisztában van, mint a társadalmi összefonódásokkal. Ezért irigylem egy kicsit. Csak azt nem látja, hogy amíg ő elemzi az életet, addig mi megéljük azt. Ezért viszont rettenetesen sajnálom. Szerintem apa soha nem tudta megélni a boldogságot anyával sem, még mikor fiatalok voltak. Valahogy a saját elvárásainak rabja lett. Ő is maximalista, és mindenkitől ezt várja el. Számára nincs elfogadható középút.

-Kár – válaszolta Martin- Azért majd meséld el, mit felelt erre a nagy hírre.

(szerző: Miklós Tímea, fotó pixabay)

 

Kapcsolódó cikkek