Szürreális szeretet 2

Szürreális szeretet második rész:

A nő hazaért, kifújta magát.

-Lora vagyok. Én vagyok Lora Lewis és több vagyok annál, amit az apám valaha is gondolt rólam.

Elővette a már korábban gondosan bekészített vásznat és vadul nekiesett. Csak sötét színeket használt, vastagon húzta a vonalakat. Cikázva járt a keze, majd hirtelen elengedte az ecsetet, és puszta kezével gyúrta bele a vászon elemi rostjaiba az olajfestéket.

Nagy vászon volt, nyújtóznia kellett, hogy minden sarkát elérje. Beleadta minden dühét, majd térdre roskadt. Sírni támadt kedve, de valahogy itthon már nem jöttek a könnyek. Maga sem tudta mennyi időt töltött így a padlót bámulva, de amikor megmozdult, érezte, hogy lába teljesen elzsibbadt. Tudta, hogy nehéz lesz felállni, de szép lassan felkapaszkodott a festőállványon, és kiment a mosdóba.

Megnyitotta a csapot, hideg vízzel öblítette le arcát, és komor ábrázattal belebámult a tükörbe. Már nem először történt ez, így tudta, hogy megérdemel magától egy bíztató mosolyt. Kiment a konyhába, és elkészítette a bögre kávéját, ami mindig meg szokta nyugtatni. Belekortyolt, fáradtan leült az ablakpárkányra és nézte a kikötőt. Kinyitotta az ablakot, hogy beengedje a hűvös levegőt, és hogy hallja a sirályokat. Nagyot sóhajtott, lassan kortyolt a forró italból. Aztán hirtelen kinyílt a bejárati ajtó.

- Én leszek az első!

- Nem! Én, én!

- Mossatok kezet! Szia Drágám! Milyen délutánod volt? Remélem jót beszélgettél apáddal.

- Persze Martin –válaszolta egyhangúan Lora-

Martin ebben a pillanatban észrevette a vásznat, s tizenhat év házasság után pontosan tudta, hogy feleségének újra át kellett élni valami kellemetlen, erőltetett, beszélgetést. Belenézett Lora szemébe és látta az el nem hullajtott könnyeket. Feszültté vált.

-Lassan! Ne rohanjatok már! Mordult rá a gyerekeikre, gondolta segít, ha csendre inti őket.

Lora azonban már „visszatért” közéjük, csak épp holt fáradtnak érezte magát. Sorra megpuszilta gyerekeit, pici csókot nyomott Martin ajkára, és nekilátott, hogy vacsorát készítsen a családnak.

George, Jonathan, és a hat hónapos kis Emily –bár ő még csak a köretből kapott-egyformán szerette a „bangers and mash” nevű ételt, ami nem volt más, mint sült kolbász, és krumpli püré. Tetszett nekik a történet, hogy a háború alatt vízzel töltötték a kolbászokat, és sütés közben kidurrantak.

Asztalhoz ültek, és megbeszélték, mennyi mindent láttak a parton, és hogy a közeli játszótéren egy kislány milyen szép sárkányt reptetett a szélben.

A vacsora után a szülők levezényelték a vizes háborút a fürdőszobában, majd ágyba tették a gyerekeket.

Végre csend volt. Martin hosszan, erőteljesen átölelte feleségét hátulról a mosogatónál, állát Lora vállára tette.

-Jól vagy?

-Persze, megszoktam. Úgyis tudod!

-Mégis miről volt szó? –kérdezte a férfi határozottan.

Lora nem válaszolt azonnal, tudta, hogyha részletesen elmondja az apja, és közte zajló párbeszédet, akkor Martinban hatalmas ellenszenvet váltana ki. Mindig felszínesen számolt be a találkozóiról, az apjával.

-Apa azt mondta, hogy többet is fejlődhettem volna ebben az öt évben. Úgy gondolja, hogyha újra munkába kell állnom, akkor nem állom meg a helyem, mert amíg a gyerekekkel vagyok, a világ elmegy mellettem.

-Micsoda? –csattant fel Martin- Neki nem elég, amit a gyerekekkel, és a háztartással véghez viszel? És a festményeid? Van fogalma róla, hogy mit értél el velük?

-Nincs. - válaszolta Lora- nem értené meg. Számára ez nem munka, csak elvesztegetett idő.

-Mond meg neki, vagy legjobb lesz, ha magam világosítom fel róla!

-Tudod, hogy milyen. Ő szeret engem. Csak túlságosan begubózott, és nem látja, hogy az ő világa nem a realitás. Kérlek ne is beszéljünk róla többet.

-Rendben, bár furcsán mutatja ki a szeretetét. –mondta Martin- Aludjunk mi is. Később visszatérünk rá.

(szerző: Miklós Tímea, fotó pixabay)

Kapcsolódó cikkek