Szürreális szeretet 1

Szürreális szeretet első rész

Nem fejlődtél semmit mondta a férfi. Magasról, cinikusan nézte a nőt, akinek gondolatai vadul cikázni kezdtek, pulzusa az éjjeli tehervonat zakatolásával ért fel.

Hallgatott. Tűrte némán, mint megannyiszor, hogy becsmérelje, és éreztesse felsőbbrendűségét. Képtelen volt megakadályozni, hogy a gombóc megjelenjen a torkában. Lüktetett, fojtogatott, mint annak idején, amikor először érezte a szeretet eme szürreális áramlását gyermekkorában.

A nő nyelt, a férfi látta, hogy megint nyeregben van, így hát folytatta:

Mindig ugyanazt mondod, nem tudod magad függetleníteni a problémától, pedig ebben a világban tudni kell mindent. Mindent, érted? Te vállaltad neked kell megoldani, ez ilyen egyszerű.

A nő tudta, hogy mennyit segítettek anno a férfinak a családtagok, és tisztában volt azzal is, hogy nehezen dolgozza fel a fizikai gyengeségét, azt, hogy olyan nagyot csalódott ebben az országban, az emberekben, akik soha nem voltak képesek összefogni semmiért, senkiért, pedig átszelte értük a tengert. Ismerte minden mondatát. Már a hanglejtéséből, és a szemöldöke halvány rándulásából tudta, hogy most megint megpróbálják a földbe tiporni.

Pedig annyi örömet, és szeretetet köszönhetett neki. Annyi boldog élmény kötötte hozzá, tudta, hogy soha senki nem állt úgy mellette egész életében, mint ez a férfi. Mégis, ennek hatalmas ára volt. Időről időre el kellett viselnie a szemrehányásait, az aktuális hangulatával átitatott keserű monológjait, az asztalra csapások ijesztő hangját, a kiabálást, ami örökre bevésődött az elméjébe.

Próbálta kizárni a férfi hangját, terelni a gondolatait, ami az utóbbi években néha sikerült, de most nem. Pergett a film az agyában, hogy mi mindenre lehet büszke, megannyi apró siker, ami a mindennapokban másoknak nem is fontos, de neki igen. A nő teljesen tisztába volt azzal, hogy személyisége milyen lépcsőket járt meg. Érezte az izmaiban a feszülést, amit egy-egy fokra való feljutáskor fájdalmasan emlékeztette a múlt beidegződéseire.

A nő már világosan látta, hogy neki nem másokat kell legyőznie, hanem önmagát. Már rég megelőzte a férfit a feljődés útján. Az utóbbi időben úgy érezte, hogy végre sikerül. Minden nap egy lépés volt afelé, hogy jobb ember legyen. És igen ez volt az ő sikere. Csakis az övé. Persze ezek a sikerek másnak láthatatlanok voltak. Hogy ízletesebb az ebéd, hogy több szeretetet képes adni. Hogy nem vetette meg azt a személyt, aki becsmérelt neki másokat. Egyszerűen már csak arra törekedett, hogy emberi mivoltjában fejlődjön.

 Most azonban túlcsordult megint. A nő gyűlölte a saját könnyeit, megvetette magát ebben a pillanatban, hogy mennyire gyenge, és újra legyőzték. Hirtelen szertefoszlott mindaz a jó, amit a szívében érzett. Ült némán a fotelban, és nem értette, hogy miként tudja mégis annyira szeretni azt a férfit, aki egész életében ketrecbe zárta a lelke egy darabját.

Várta a beszélgetés végét, miközben az futott át az agyán, hogy milyen jogon van neki bármilyen önbizalma egyáltalán ebben a világban. Nem tudta megemészteni, hogy azokat a szárnyakat, amiket a férfi adott neki, most megint megtépázta, s vette vissza azt a sok jót, amit átnyújtott neki.

A nő tudta, mindig is tudta, hogy a férfi szereti, már csak a saját érzéseit kellett tisztáznia. De most nem ment. Soha nem tudott azonnal észhez térni, mindig hetek kellettek ahhoz, hogy felocsúdjon a gyalázkodásból.  Telt az idő s örült, hogy végre hazamehetett.

Készülődött. Összepakolta a holmiját, és indult. Csak egyet kérdezett. Kikísérsz apa?

(szerző: Miklós Tímea, fotó pixabay)

Kapcsolódó cikkek