Szitakötő és magnólia

April és Theresa a legjobb barátnők voltak, és tudták, hogy elválaszthatatlanok maradnak, amíg csak élnek. Egy éve még nem gondolták volna, hogy életük legboldogabb, és egyben legkomorabb időszaka következik.

Theresa mindennél jobban kötődött Ronhoz. Még gyermekkorukban ismerték meg egymást, amikor a hatalmas iskolabusszal együtt utaztak a közeli oktatási intézménybe. Korán keltek, általában fáradtan huppantak egymás mellé a műbőr üléseken, és az út közös zötykölődésével valahogy ők is egymáshoz rázódtak az évek során.

Pajtások voltak, Ron első ajándéka Theresának egy ketté pattintott kavics volt, amit apja kalapácsával tört szét. A másik felét saját zsebében hordta, és soha nem felejtette el kivenni onnan, ha nagymosásra került sor. Körülbelül a harmadik kavics lehetett, amit megfelelőnek talált a lány számára.

Abban a kavicsban ott volt a kertjük mellett csörgedező patak vize, mely csodás, gömbölyded formát adott neki, ott volt a Sziklás hegység csipetnyi ásványa, ami az évek során beleivódott. És ott volt benne a vakító, bársonyos napsugár, ami pajkosan csillant meg, valahányszor a fény felé fordították.

Theresa megköszönte, és tolltartójában tartotta egészen a kisiskola befejezéséig. Aztán a középiskola, és az egyetem elválasztotta őket egy időre. Úgy váltak el egymástól, hogy a lány nem is sejtette a fiú iránta táplált szerelmét.

Az egyetem után Edmontonban találkoztak újra. Egy gyorsétterem pultjánál szó szerint belebotlottak egymásba. Mindketten ebédidejüket töltötték, így volt alkalmuk beszélgetni néhány percet, és rögtön megegyeztek, hogy pár napon belül találkoznak.

Ron olyan más volt. Erőteljes, férfias, tiszta és markáns arcvonásokkal, sportosan elegáns zakója, és hanyagul átvetett sálja igazán sármossá tette. Theresa nem tudta nem észrevenni, hogy a fiúcska, aki olyan gyámoltalanul ült mellette az iskolabuszon, most milyen elragadó férfivá érett.

Miközben férjéről, gyermekéről, és a munkájáról beszélt, bele-bele túrt a hajába, amit kislány kora óta nem csinált. Figyelmesen hallgatta a férfit, aki elmesélte, hogy az egyetem után itt Edmontonban kapott állást, és most egy szoftverfejlesztő cég második embere. Kiegyensúlyozott, magabiztos volt, és nőtlen.

Onnantól kezdve gyakran ebédeltek együtt, próbálták bepótolni az elmulasztott éveket. Kíváncsiak voltak a másikra. Theresa érezte, hogy tovább is lépne a férfival, ha nem lenne házas, és nem szeretné a férjét. Ám úgy érezte, hogy párja az élet legnagyobb ajándéka. Mindenben támogatja, és az imádott kis butikját is általa tudta megvenni. Igazából nem is lehetett volna teljesebb az élete.

Ám, ahogy teltek a hetek, Ron és Theresa egyre jobban közelebb kerültek egymáshoz. Ron ugyanúgy kezdte érezni a vibrálást, mint Theresa, aki ugyan beszámolt régi barátjáról férjének, nem mondta el, hogy szinte minden nap együtt ebédelnek. Pedig kissé már veszélyes vizekre eveztek, Ron ugyanis egy egész napos programra hívta el a nőt, de nem mondta meg hova.

Theresa aznap csakúgy, mint mindig munkába indult, ám ezt csak családja hitte így. Ő maga sem értette, hogy lehet ennyire gyerekes, mégsem tudott parancsolni szívének. Ron vidámparkba vitte. Fergeteges napnak néztek elébe, kipróbáltak mindent, amiről csak álmodtak azon a sárga iskolabuszon évekkel azelőtt. Hullámvasút, körhinta, vattacukor. Amikor a varázs palotához értek, hirtelen eltűnt körülöttük a tömeg. Ketten sétáltak a tükrök előtt, melyek valószínűtlen formákba mutatták őket. Sokat nevettek, élvezték a szabadságot. A palotának volt egy terme, ahol nem lehetett tudni milyen terepre lép az ember, akár el is eshetett a kipárnázott szobában. Theresa egy szemvillantás alatt vesztette el egyensúlyát, és a következő pillanatban, már Ron karjaiban találta magát. Ekkor Ron szorosan magához húzta, és megcsókolta.

A nő, mintha villámcsapás érte volna, kirohant a palotából, és vadul zihálva próbálta összeszedni gondolatait. Ron utánaszaladt, megfogta a vállát, és csak annyit mondott:

-ne haragudj, nem tudom mi ütött belém.

-Semmi baj, ebbe én is benne voltam, válaszolt a nő- majd ő is bocsánatot kért.

Amikor lehiggadtak leültek az óriáskerék árnyékába, és beszélgetni kezdtek. Ron elmondta, hogy gyerekkora óta vonzódik Theresához, de igazából most a csók után úgy érzi ez nem szerelem.

Theresa mosolyogva, kissé meglepetten hallgatta a férfit, és biztosította róla, hogy barátságát nem veszíti el.

Innentől kezdve összejártak. Theresa bemutatta a családjának, és remek grillezéseket, és borozgatós estéket töltöttek együtt. A nő közben bemutatta Ront legjobb barátnőjének, Aprilnek, akivel hamar közel kerültek egymáshoz. Rövidesen April ujjára jegygyűrű került, nyakában pedig egy gyönyörű medál. April kedvenc állatkája a szitakötő volt kövekkel kirakva. A meseszép nyakék türkiz színekben pompázott, a lánc vége a nő szíve felett ért véget.

Ron hálája jeléül, hogy bemutatta őket egymásnak egy magnóliát ajándékozott Theresának. A magnólia Theresa kedvenc növénye volt, amikor iskolába mentek alig várta a tavaszt, hogy virágba borulva lássa a lakóhelyükhöz közeli parkban. Ron emlékezett rá.

Theresa nagyon örült barátai szerelmének, és boldog volt, hogy régi bizalmasa most újra meghallgatja őt, ha szüksége van rá, és szívesen támogatta Ront, ha hozzá fordult valamilyen problémával. Úgy tűnt, hogy az idilli képnek soha nem lesz vége.

De tévedtek. Egyik este April és Ron gondterhelten csengettek Theresáékhoz. A kanapén ülve el-elcsukló hangon elmondták, hogy Ront gyógyíthatatlan betegség támadta meg. Összetörtek. Igazságtalannak, és kegyetlennek tartották a sorsot, nem tudták elfogadni, hogy nincs több idejük egymással.

A következő hónapokat interneten való kutatással, kórházi látogatásokkal, és felolvasásokkal töltötték. A két nő felváltva kísérte a vizsgálatokra Ront, és számos programot szerveztek számára, hogy kizökkentsék a gyógyszerek okozta kellemetlen közérzetből.

Ron azonban nem tudott erőre kapni. Tudta, hogy ideje véges, de valahogy legbelül végtelenül hálás volt azért, hogy a két nő, akiket szeretett ilyen közel vannak hozzá, és hogy életének, legalább egy rövid szakaszában felhőtlenül boldog volt.

Teltek a hónapok, elment az ősz, és a Karácsonyt is megünnepelték. A tavasz azonban mintha nem akart volna eljönni. A komor, sötét napok mindenkiből kivették az energiákat.

…Aztán jött az a rettegett telefonhívás. April zokogva közölte Theresával a lesújtó hírt. Megrendültek…

A temetés után Theresa nem engedte haza egyedül Aprilt. Leültek a kertben a magnólia melletti padra. Április volt. A Nap melegét most érezték először a bőrükön. Könnyeztek. April a nyakékével babrált.

-Annyira hiányzik tört ki belőle a sírás.

-Tudom-válaszolta Theresa, és magához ölelte barátnőjét. Nézd, pontosan egy éve ültettem el a magnóliát, amit azért adott nekem, mert bemutattalak titeket egymásnak.

-Téged ez, engem pedig a medál fog mindig is rá emlékeztetni- mondta April.

Abban a pillanatban, váratlanul feltűnt egy szitakötő a fejük felett. A két nő döbbenten figyelte a kicsiny állatot, hiszen ebben a hónapban még soha nem látták ezt a rovart. Még mindig ölelték egymást. A türkizkék szépség körbetáncolta őket, picit megpihent a magnólia bimbóján, és olyan hirtelen szállt el, mint ahogy jött.

April, és Theresa egymásra néztek, és elnevették magukat. Nem mondták, ki, de sejtették, hogy Ron búcsúzott el tőlük ezzel a kis körtánccal, amit a szitakötő adott elő. Csekély vigasz volt ez számukra, mégis onnantól kezdve csak hálával tudtak arra az időszakra gondolni, amit Ronnal együtt tölthettek. Barátságuk még jobban elmélyült, és egész életükben egy láthatatlan kapocs tartotta össze őket.

(szerző: Miklós Tímea, fotó pixabay)

Kapcsolódó cikkek