El nem veszett szerelem

Beszélgettek. Csak ketten, ott a padon ülve, nem zavarta őket senki, és semmi. Csendes, langyos kora őszi nap volt. A parkban néhány járókelő, és egy virgonc mókus a közeli tölgyfán. Hanglejtésük nyugodt volt, figyeltek egymás szavára. Jól esett mindkettejüknek a csevej, mert rég nem volt benne részük.

Végre volt idejük egymásra. Közel 10 év telt el az első találkozásuk óta, és bár, azóta is szoros kötelék fűzte össze őket, valahogy nem került arra sor, hogy egymást is lássák a hétköznapokban. Pedig egy fedél alatt éltek. Együtt feküdtek, együtt ébredtek, mégis sokszor fényévnyi távolság volt köztük.

De feleszméltek. Róza, és Tibor időben avatkoztak be saját életükbe. Persze ehhez az is kellett, hogy gyerekeik Andris, és Dávid tükröt tartsanak nekik. Az egész azzal kezdődött, hogy a két fiú csúnyán összemarakodott egy kirándulás alkalmával. Róza és Tibor rendre utasították őket azzal a felszólítással, hogy ne veszekedjetek. De hát ti is folyton azt csináljátok jött a kurta, ám annál szívbe markolóbb válasz.

A szülők ekkor szembesültek igazán azzal, amit maguk képtelenek voltak kimondani, bár legbelül már hónapokkal ezelőtt megfogalmazták. Onnantól kezdve egy héten egyszer randit szerveztek. Vacsoráztak, moziba mentek, vagy csak sétáltak kedvenc parkjukban. Persze nem ment simán. Kifogásolták az ételválasztását a másiknak, nehezen tudtak megegyezni, hogy milyen filmet nézzenek, és volt, hogy az egyikük levegőre vágyott, a másik pedig cukrászdába szeretett volna menni.

De erőltették. Minden héten foggal-körömmel ragaszkodtak ahhoz az egy naphoz. Azért volt nekik fontos, mert még mindketten emlékeztek az elejére. Az izgalomra, a vágyra, az ellenállhatatlan vonzalomra.

-Emlékszel, amikor megláttuk egymást? -kérdezte Róza

-Persze. –válaszolt Tibor- Rettenetesen rossz buli volt, épp haza akartam menni, de Tamás mindenképp be akart mutatni Téged.

-Nem is tudom, miből gondolta, hogy összeillünk. Csupán munkatársam volt, nem ismert igazán, mert hosszabb beszélgetésre nem jutott idő soha a nagy hajtásban. Az iskolában minden tanár csak a saját dolgával volt elfoglalva.

-Azt hiszem nekem akart jót azzal, hogy bemutat. Én voltam az egyetlen srác a társaságban, aki egyedül járt a bulikba, és megkapta a magányos farkas becenevet.

-Tényleg! Magányos farkas! Már el is felejtettem. –válaszolta Róza, majd elmosolyodott. És mi fogott meg bennem első látásra?

-Az összkép. A vibráló zöld szemed, és a vörös fürtjeid, emlékszem mindig belelógott a szemedbe, és te elfújtad a tincseket. No meg a zöld blúzod. Imádtam azt a blúzt. Ahogy bejöttél az ajtón, még fáztál, és a melltartód nem volt kellően szivacsos ahhoz, hogy ne lássam mennyire fáztál azon az éjszakán.

-Ó én erre nem is emlékszem!-csattant fel izgatottan Róza. Akkor csak azon járt az eszem, hogy figyeljek arra, amit mondasz, mert a mélyen búgó hangod már ott, és akkor elvarázsolt.

Egymásra néztek, a férfi gyengéden tenyerébe vette a nő tarkóját, és mélyen a szemébe nézett. Már nem beszélgettek tovább, csak az ajkaik közelítettek egymáshoz. A hirtelen jött őszi fuvallattól libabőrösek lettek, és finoman, hosszan csókolták egymást. Róza a férfi bőrdzsekije alá nyúlt, és olyan szorosan ölelte magához, mintha az élete múlna rajta. Aztán levegőt vettek, és homlokukat összeérintették.

Olyan volt ez a pillanat, mintha egy másik dimenzióba kerültek volna. Gondolataik egybeforrtak, és mindketten megismerkedésüket követő időszakban találták magukat. Becsukott szemmel tisztán látták egymást maguk előtt, ahogy tétova közeledéseik, elsöprő vággyal átitatott együttlétté fejlődtek.

Mivel nem akarták az első hetekben nyilvánossá tenni kapcsolatukat, bujkáltak a távolabbi kerületekben, ahol nem volt ismerősük. Lepattant bisztrótól kezdve, üres sikátorokon át mindenhol megfordultak.

Napközben alig tudtak munkájukra koncentrálni, csak a délutáni találkán járt az eszük. Az első csókjuk egy szökőkút mellett történt. Aznap nyíltak meg igazán egymásnak. Róza elmondta, hogy milyen nehéz volt anya nélkül felnőnie, Tibor pedig bevallotta, hogy mennyire magányosnak érezte magát ezidáig. Ettől a csóktól kezdve izzani kezdett köztük e levegő. Pechjükre Róza lakását épp felújították, és barátnőjénél lakott átmenetileg, Tibor pedig közös albérletben élt Tamással, aki mindkettejük társaságában otthon érezte magát.

Olyannyira vágytak már egymásra, hogy megbeszélték, kivesznek egy hétre egy szobát Budapest egyik kedves szállójában.

A recepción udvarias alkalmazott kérte, hogy töltsék ki a papírokat. Róza és Tibor annyira izgatottak voltak, hogy képtelenek voltak helyesen kitölteni az űrlapot. Csupa áthúzás és firka tarkította a darab papírt. Végül megkapták a kártyát, és nevetgélve, mint a kamaszok elindultak a lépcsőn. Első emelet 3-as szoba. Bementek.

Hatalmas ágy volt a szobában, az ablakon át látták, ahogy a Nap éppen pihenni készül. A félhomály tökéletes hangulatot teremtett. Róza leült az ágy szélére, és a szandálja csatjával babrált. –Majd én.-szólt Tibor, és forró tenyerével puhán megfogta Róza bokáját. Letérdelt az ágy elé, és ölébe helyezte a nő lábát. Hamar megszabadította a lábbelitől, majd simogatni kezdte a talpát. Keze lassan, módszeresen járta be Róza lábának minden négyzetcentiméterét. A nő libabőrös lett, és türelmetlen. Kezével vadul a férfi hajába túrt, és hasához szorította, utat adva a vágyainak………….

Ez az éjszaka mindent megváltoztatott. Az önfeledten egymással eltöltött egy hét bizonyság volt arra, hogy egymásnak vannak teremtve.

Pár hónap múlva összeházasodtak, és szülővé váltak. Aztán a napi mókuskerék, és a betevőért űzött hajsza kissé megtépázta ezt a két embert.

Most, hogy a padon ülve felidézték életük legszebb időszakát, képesek voltak emlékezni arra a kötelékre, amit a legnagyobb szeretettel építettek maguk közé. Megfogták életük fonalának két végét, és lassan közelítettek a másik keze felé. Mindig is szerették egymást, csak megfeledkeztek róla.

-Tudod, nagyon szeretlek, én drága falkavezér farkasom.

-Én is szeretlek Róza-mondta Tibor- lehúznád a cipzárt? Hadd nézzem, mennyire van most hideg, mosolyodott el, kihívó pillantást vetve feleségére. - Aúúúúúúúúúú üvöltötte bele a park csendjébe.

Hosszú, felszabadult üvöltés szakadt fel a férfi torkából. Róza pedig, aki máskor letorkollta volna párját a feltűnő viselkedésért hangosan kacagott, és beleborzolt farkasa hamvas hajába. A néhány sétáló ember semmitmondó arccal nézte őket, csak a kicsi mókus sejtett valamit a nagy tölgyfa ölelésében, mert hatalmas piruetteket mutatott be a vastag ágon...

(szerző: Miklós Tímea, fotó pixabay)

Kapcsolódó cikkek