Az én Mount Everestem

Tudjátok rég készülök, egyfajta önvallomást írni. Kikívánkozik. Amikor Klein Dávidról olvasok, belém mar a saját hétköznapjaim harca, nyűglődése, és mindaz, ami emellett mégis boldoggá tesz.

Vajon a híres hegymászónak is hasonló élményt jelent a csúcstámadás? Neki is befelé kell fordulnia ahhoz, hogy a lépés után lépést tegyen? Ott és akkor, amikor fogy az oxigén. Amikor az erekben nincs elég tartalék, hogy az izmainkat mozgassa.

Amikor védtem a szakdolgozatomat, pont ez nem jutott eszembe, hogy mi is kell ahhoz, hogy az izmok megfelelően működjenek. Úgy izgultam, hogy az alapvető választ nem találtam.

Főleg fiatal lányok, asszonyok olvassátok az írásaimat. A TrendTérképen, és a Miklós Tímea írói oldalamon rendre tapasztalom, hogy velem vagytok. Az életben pedig, a találkozások, beszélgetések alkalmával látom, hogy ugyanazok a problémáink.

A gyerekek betegségei, aktuális események a családi élet menedzselései körül. A munkában való nehéz helytállás, lavírozás, férjek, szülők, csemeték, és a kötelességek között. A sokszor kimerítő nappalok, a végeláthatatlan éjszakák után úgy érezhetjük, hogy vége. Ledobjuk a gondokkal teli hátizsákot. Itt és most leülünk megpihenni, csupán a lélegzésre, a puszta létezésre vágyva talán egy kávé mellett.

Néha az a legnehezebben elviselhető, és megterhelő, hogy a szürke hétköznapokat nekünk kell kiszínezni. Akkor is, ha mi éppen csak a nagy vakító fehérséget látjuk magunk körül. Mint Klein Dávid. Újra, és újra évről évre próbálunk megújulni, miközben egyre nehezebb önmagunk megőrzése úgy, hogy ne daráljon be minket az élet mókuskereke.

Én köszönöm Dávidnak, hogy visszajött!

Nem kockáztatott, volt egy utolsó lépés, ami után búcsút intett a csúcsnak. Mekkora lelki erő kellett ehhez… ismét…

Ez A SIKER! Ez az alázat, ez az érett bölcsesség, ez az életszeretet. Számomra tanítás is. Felhívás a befelé fordulásra. Bizonyosság arra vonatkozóan, hogy nem szabad hagynunk, hogy elfogyjon a levegő, hogy az oxigénhiány miatt megbénuljunk, és képtelenek legyünk a dolgunkat tenni.

Az önmagunkkal való időtöltés a legnagyszerűbb gondolatokat képes ébreszteni a szívünkben. Igen, a szívünkben. Amikor egy séta, vagy jóga, vagy meditálás közben rájövünk, hogy minden belül van. A boldogság is! Amikor odaképzeljük magunkat a nagy fehérségbe a Mount Everest csúcsa alá. Ott nincs más, mint az élet, az Isten, Univerzum (kinek mi a szimpatikus), és a lelkünk. Ott nem tudunk mit csinálni, csak leborulni a hatalmasság előtt, és felismerni határainkat, és azzal együtt csodálni az alattunk lévő messzeséget. Jó itt lenni. Megtorpanni, ember lenni.

Köszönöm Klein Dávidnak, hogy elment és visszajött. Hogy nem áldozta magát „hiába”. Hogy elgondolkodtatott.

Valamiféle egyensúlyra késztet. Volt olyan, amikor le sem akartam venni a pizsamámat egész nap, mert nem volt hozzá elég erőm. Aztán egy óra elteltével megerőltettem magam, és már kint sétáltam a gyerekkel. Lépés a lépés után. Valahogy az energia energiát szült, és már nem volt teher az ébredés, már nem volt teher a „hétköznap”. Ugyanakkor elnyomást éreztem, mintha magamat tettem volna félre.

Aztán „bedolgoztam” a jókedvet. Tudatosan, akarattal, néha persze meg-meg torpanva. Most ott vagyok, ahol lennem kell.

Igazából semmi nem változott. Én változtam. Megmásztam a saját Mount Everestemet. Úgy érzem, pont addig mentem, mint Dávid. Már nem támadom a csúcsot, mert tudom, hogy a mászás a fontos. A fehérség, és a friss, üdítő levegő. És az, hogy mindig egy kicsit felülről nézzem a dolgokat. Mert onnan sokkal szebb minden. Varázslatosak a felhők, és a legkiseb virág is.

Ott vagyok, ahol lennem kell. Az alaptáborban. Ahol körül vesznek a család, a barátok, ahonnan töltekezem, ahol jó lenni. Csupán csak lenni.

(szerző Miklós Tímea, fotó: pixabay)

Kapcsolódó cikkek