Az az átkozott csoki…

Hiába minden szó, kérés, beszélgetés, tapintatos visszautasítás.

Csak úgy ontják az ismerősök a csokit a gyerek felé, aki két éves koráig azt sem tudta mi az. A meglepetés tojás, amit Húsvétra vettem neki, még mindig a spájz polcon figyel, mert annyit kapott, hogy én már oda sem adtam neki.

Ekcémás a bőre. Ezek a műanyag kaják, édességek kiütik azonnal, és hetekbe telik, amíg kikezelem a krémekkel. Elmondom. Újra és újra megmagyarázom, hogy miért ne adjanak csokit (és társait) a gyerekemnek.

Adjanak gyümölcsöt! Banán, alma, körte, mindegy. Sőt a házi süteményt is szívesebben veszem, nem vagyok én általánosságban az édesség ellensége…

Tudjátok az a legdühítőbb, hogy engem, az anyját vesznek ilyenkor semmibe. Átnéznek az emberen, mondván, hogy ők nem ártanak a gyereknek. DE ÁRTANAK! A fogainak, a bőrének, az étvágyának, a gyomrának.

Én, aki 0-24-ben vele vagyok, igyekszem fenntartani az egyensúlyt. Nem tiltottam ki a csokit az étrendből, de nem is kap minden nap. Én tudom, hogy mennyi az elég, és mennyi a sok. Azon egyszerű oknál fogva, hogy az anyja vagyok.

Mindenki más csak utánam jön, ez ilyen egyszerű.

Abba meg már bele sem szeretnék menni, hogy az az ember, aki úgy gondolja, hogy így veszi meg a gyerek szeretetét, mekkora nagyot téved. És ki merem azt is mondani, hogy az a korosztály, akinek a táskájában mindig lapul valami „szemét” anyukám korosztálya. A barátnőimnek miért nem jut eszébe egészségtelen, csokikkal tömni a gyerekemet? Nem is értem.

No meg azt sem, aki csak úgy átnyújtja ezeket a kicsiknek. Honnan tudja, hogy nem allergiás valamire. Sehonnan!

Komolyan érdekel, hogyan kezelitek a hasonló szituációkat. Mondjuk, amikor az utcán leállsz beszélgetni egy ismerőssel, aztán hirtelen nyílik a táskája….

(szerző: Miklós Tímea, fotó pixabay)

Kapcsolódó cikkek