A szeretet vére

Viszlát Budapest! – mormolta maga elé Péter, miközben távolodott a megállótól.

A busz hatalmas füstfelhőt bocsátott ki magából, mintha csak egy fekete felleg búcsúztatta volna az utazót.

Nehéz volt ez a pár hét. A kórház, a betegség, az egyedüllét érzése, az ápolók ugyanis meglehetősen rossz társaságnak bizonyultak. No nem azért, mert nem voltak szimpatikusak, csak annyi dolguk akadt, hogy Péternek esélye sem volt beszélgetni velük hosszabb ideig.

Ó pedig, ha elmondhatta volna…

Hogy a lába azért törött el, mert édesapjának akart meglepetést szerezni, hogy önállóan is el tudja már látni az állatokat. Faluhelyen még így megy ez. Hajnalban etetés, ganajozás az állatok után, amikor a Nap még csak pislákol a közeli nyárfa erdő meredező ágai között.

Péter oly szomorúságban töltötte a három hetet a fővárosban, hogy vigasztalhatatlan lelke még most is háborgott, hogy végre hazaengedték. Járógipsze bosszantotta, úgy vélte, hogy terhére lesz csak az anyjának, apjának, akiket úgy szeretett.

Tizenkét éves kora ellenére pontosan tudta, hogy szülei milyen áldozatokat hoznak azért, hogy az iskolában normális ruhákat tudjon hordani, és büszke volt arra is, hogy egyre nagyobb feladatokkal bízták meg a gazdaság körül. Nagy tervei voltak ugyanis. Elhatározta, hogy ő lesz 15 év múlva az év vállalkozója. A tévében hallotta a riportot a 2016-ban kitüntetett cég vezetőjével.

Nem akart ő mást, mint apja nyomdokaiba lépni, és egy kicsit jobban csinálni a dolgokat.

-Bárcsak ne ugrottam volna le a pótkocsiról- sóhajtotta hangosan az első ülésen, hogy a buszsofőr meghallotta.

-Mi van fiacskám? Nem lesz ez mindig a lábadon. –intett a fejével a gipsz felé.

-Tudom, csak éppen addig, míg apám arra jut, hogy nem vagyok elég érett a munkára. Még látogatni sem jött fel Budapestre, csak anyám hozott párszor egy kis élelmet a faluból.

-Ne búsulj fiam, előfordul az ilyesmi, az öregednek biztos sok a dolga, de téged nagyon vár. Rendes gyereknek tűnsz.

-Köszönöm.

Péter nem tudhatta, hogy apja miért nem jött el látogatóba. A három hét alatt folyamatosan munkálkodott egy szerkezeten, ami elengedhetetlen segítségére lesz a nyár hátralévő részében. Heggesztett, kalapált, csavarozott.  A gurulós segédeszközt elszántan, a napi munkálatok után éjjelbe nyúlóan állította össze.

A férfi vívódott magában. Látogassa-e meg a fiát, vagy végezze a munkáját. Nehéz döntés volt, de végül egyszer sem volt Budapesten. Felesége tájékoztatta mindenről, ám nem láthatta Péter javulását, személyesen nem bíztatta, hogy épüljön fel mihamarabb. Neki mindig is a munka volt az első. A kötelességtudat generációkra visszamenőleg kódolva volt belé, nem ismert megalkuvást.

Az állattartás ezen a szinten, ahol nem gépiesített a gazdaság, bizony kimerítő, és nem kínál szabadnapot sem. A jószág ellátása, mint az óramű kell, hogy teljesüljön, még vasárnap is. Az apa szomorúan vette tudomásul fia balesetét, szinte csak pár szót szólt feleségéhez is, míg a gyerek Budapesten lábadozott.

Péter anyja más volt. Ő lágy, simulékony, igazi kis filigrán asszonyka, aki abban lelte örömét, hogy az övéit szolgálta. Szívesen segített az állatok körül, de a sütés volt az igazi szenvedélye. Hetente 3-4 alkalommal is begyújtotta a sütőt, ahol bukták, kalácsok, krémes finomságok készültek, melyből még kedves szomszéd asszonyát is meg-megkínálta.

A szíve majd’ belesajdult ebbe az állapotba. Bántotta Péter testi-lelki szenvedése, és a férjét is sajnálta, amiért nem volt mellette a fia, aki már minden munkafolyamatban megállta a helyét. Tudta azt is, hogy Péter jelenléte boldoggá tette. Egyikük sem gondolta volna, hogy Péter ennyire megszereti a munkát. Soha nem kényszerítették, szép lassan, önálló érdeklődésből tanult mindent a szüleitől. Dühös volt, hogy meg sem látogatta egyszer sem, és csak a műhelyben kopácsolt, ha épp nem volt teendő a gazdaságban.

Izgatottan várta a buszt. Az állomásra fél órával előbb érkezett. Amikor begördült a hatalmas jármű, már messziről megpillantotta Pétert, aki a sofőrhöz legközelebbi ülésen foglalt helyet.

-Szervusz Drágaságom! Hogy utaztál Péter? Támaszkodva tudsz járni?

-Szia anya-ölelte meg hosszan anyját a fiú, majd halkan megkérdezte. Ő nem jött el?

-Nem, de nagyon vár ő is. Otthon találkoztok.-mondta bátorítóan az asszony, bár hangja némi bizonytalanságot rejtett.

-Fel a fejjel kölyök! Szép nyarat neked! –kiáltotta a sofőr Péternek

-Köszönöm! -Intett vissza egy erőltetett mosollyal a szája szegletében.

 

Begördültek a gazdaság udvarára, az anya leállította a motort, kivette a csomagokat, és kisegítette a gyereket az autóból.

Kinyílt a műhely ajtó. Péter apja lépett ki rajta, és egy percig csak bámulta a fiát, hol a szemébe, hol a gipszelt lábára nézett. Arca feszültséget, és izgatottságot tükrözött, majd nagy nehezen köszönt.

-Szia Péter!

-Szia apa! – Péter sírva fakadt. Mardosta a bűntudat. Elindult apja felé, ám ahogy a karját ölelésre tárta, kiesett a mankó a kezéből, és majdnem elesett egy kőben.

Szerencsére apja, épp időben kapta el a kezét, és megragadta a fia testét.

Úgy tűnt el sem akarja engedni. Olyan szorosan ölelte magához, ahogy talán még soha sem.

-Ne haragudj! –mondták egyszerre.

-Miért fiam? Az egész az én hibám. Nem lett volna szabad túlterhelnem téged. Úgy siettem aznap. Féltettem az esőtől a friss szénát.

-Tudom, én csak igyekezni akartam, mert tudom, hogyha megázik, akkor használhatatlan. Hát nem haragszol?

-Haragudni? Az én elhivatott, drága fiamra, a saját véremre? Az én legjobb segítségemre, akinek a szorgalmát tanulhatná az összes iskolás? –Az apa könnyei végig folytak az arcán.

-De apa miért nem látogattál meg egyszer sem. Úgy hiányoztál!

-Dolgom volt, tudod, sok dolgom. Gyere, neked akarom először megmutatni mit csináltam.

Egymást átkarolva léptek a műhely félhomályába.

-Mi ez apa? –kérdezte Péter, szeme még nem szokott hozzá a szűrt fényhez.

-Neked készítettem.

Ott állt a szerkezet Péter előtt, ami hasonlított egy járókeretre. Tolni lehetett, rá lehetett ülni, és még pohártartót is hegesztett rá az apja. Az oldalába be lehetett állítani a mankót, elég stabil volt, hogy neki lehessen támaszkodni, de kerekei miatt könnyedén arrébb lehetett tolni.

-Ez szuper! De jó, mindenhova oda tudok menni, és még segíteni is tudok. Hát ezen dolgoztál?

-Igen. Túl nehéz volt nélküled ez a pár hét. Nagyon hiányoztál! Azt szeretném, ha jönnél velem, tudom, hogy szereted az állatokat, és ezt a munkát. De ígérd meg, hogy az első hetekben csak nézel, és beszélgetsz velem, a segítség ráér később is.

-Jól van apa, így lesz!

Apa és fia még sokáig beszélgettek a műhelyben. Néha hangos nevetés hallatszott az udvarra, a kicsi ablakon keresztül meg csak azt lehetett látni, hogy kéz a kézben ülnek egymás mellett és el sem akarják engedni egymást. 

(szerző: Miklós Tímea, fotó: pixabay)

Kapcsolódó cikkek