A falevél vitte a szemem

A falevél vitte a szemem. Magasról, lágyan vezette, ahogy aláhullt a megsemmisülés fuvallatán. Bukdácsolt, és közben megmutatta a szivárvány színeit, ahogy a napsugárral fűszerezve erőteljesen ragyognak.

Egy falevél csupán, gondolhatnánk, mégis olyan erőteljes jelképe az örök körforgásnak, mely egyértelműsége okán megfoszt minket attól, hogy évente legalább egyszer rácsodálkozzunk.

Ma Juci nénit észre sem vettem volna, ha ez a megfáradt levélke le nem esik a fáról. Gereblyézte a gyönge avart, mely szőnyegként terült el a kertben. Vastag, hosszú sálja legalább háromszor volt körbetekerve a nyaka körül, ölelve a vállát, kissé ráncos arcát.

Köszöntem. Hogy van? Olyan régen láttam. Jól vagyok jött a válasz egy őszinte mosollyal követve. Megbeszéltük a levélhullást, és hogy mennyi munka van vele, valahogy mégsem zsörtölődtünk, csak nyugtáztuk az őszi teendőket.

Aggódtam Juci néniért. Épp gondoltam rá a napokban, hogy rég láttam, tán valami betegség ledöntötte a lábáról. Palkó bácsi tavaly itt hagyta…… Azóta össze van esve, nincs meg Juci néniben az a magabiztosság, és elszántság, amivel megismertem.

A falevél vitte a szemem, és arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy hullik, hogy munkát ad, hogy lefoglal, hogy kicsalogat a levegőre. Juci nénit és engem is. Milyen jó érzés, hogy ha nem is sok közös témánk van, erről most tudunk beszélni.

A falevél vitte a szemem, láttam, hogy néhány kupac már össze van szedve a kertben, minden második gyümölcsfa alatt volt egy-egy. Amolyan vidám, kis lenyomatok voltak ezek, amik Palkó bácsi, és Juci néni örökségét hivatottak bemutatni.

Bizonyára fiatalok voltak, mikor ültették őket. Vajon mennyi barackot, almát szedhettek a két kezükkel, vajon mennyi emléket von össze Juci néni most a gereblyével. Eszébe jut-e a húsz évvel ezelőtti nyár.

Eszébe jut. Nem kérdezem, tudom, látom rajta. Az eddig tartózkodó szomszéd most megnyílik. A gondoskodó családja mellett lett árva. Nézi a gyerekeimet. Mosolyog, dicséri őket.

Olyan érzésem, van, hogy nem is az enyémeket látja….

A falevél viszi a szemem, találkozik az övével. Őszinte odafordulással vagyunk egymás iránt. Csupán pár perc az egész kontaktus, de emberibb minden tervezett látogatásnál.

Aztán a falevél viszi a szemem.

(szerző: Miklós Tímea, fotó pixabay)

Kapcsolódó cikkek